Véletlen – 1. fejezet


A matematika óra nagyon unalmas tud lenni, ha az ember lányát nem érdekli. Valahogy én is így voltam a mostani anyaggal, ezen a szép őszi napon. Tanaka-sensei a táblánál állt, és lelkesen magyarázta az integrálás folyamatát. Meg tudom érteni, amiért ilyen energikus. Fiatal és jóképű, a pályafutása elején jár. Talán huszonnyolc év körül lehet. Rövid fekete haj, sötétkék szemek. Jó módú család sarja. Mindenki imádja őt az iskolában, főként mi, lányok.

Maga az óra cseppet sem érdekel, inkább kifele bámulok az ablakon. A fák levelei már megsárgultak, ezzel jelezvén a tél közeledtét. Szeretem a telet, ahogy a karácsonyt is. A hóesés, a csodás díszek a városban és otthon. A melegség és a szeretet, ami összekötött minket a családommal és barátaimmal.

- Kahaya kisasszony! Kérem, fáradjon ki a táblához, és oldja meg a következő feladatot. –Hallottam meg a tanár hangját, majd felé fordultam. Mindenki engem bámult. Ciki! Utálok kimenni a táblához.
- Igen, Tanár Úr! – feleltem. Felkeltem a székemről, majd sietős léptekkel a táblához mentem. Kerestem egy megfelelő méretű krétát, mert a nagyok mindig eltörnek és én nem akartam, hogy ez nálam előforduljon. A feladatom a 3X a negyediken volt, ami valljuk be, nagyon egyszerűnek mondható, így gyorsan felfirkáltam, majd rápillantottam a tanárra. Átható kék szemeivel engem figyelt; tudta, hogy a gondolataim nem az iskola körül forogtak, és főként nem az ő óráján jártam.
- A megoldása helyes. Kérem, az óra további részében ne az ablakon bámuljon kifele – dorgált meg. Kicsit elpirultam, de helyeslően bólogattam a többiek meg kuncogtak, miközben sétáltam vissza az asztalomhoz. Hát igen. Jó fej tanár, de szigorú.

Úgy tettem, ahogy kérte. Tájbámulás helyett őt kezdtem el nézni. Ha ő így, akkor én is így fogok játszani. Egypárszor találkozott a tekintetünk, de nem riadt vissza tőlem. Ez egy jó pont neki. A férfiak többsége nem bírja, ha bámulom őket; mindig félrenéznek. Megszólalt a csengő, erre mindenki őrült módjára elkezdett pakolni. Bevallom, én is sietősre fogtam a dolgot, mert vége volt mára a napnak.  Bevágtam mindent a táskámba, majd elindultam ki a teremből. A lányok többsége odament Tanaka-senseihez és kérdésekkel nyaggatták. Szegény tanár. Neki sosincs hosszú szünete.

- Setsura!
- Szia, Hana – köszöntem a legjobb barátnőmnek, aki az osztályterem előtt állt. Magas, hosszú szőke, göndör haj, zöld színű szemek. Jó testalkat, minden pasi döglik érte a suliban. Teljesen az ellentétem. A fekete, szög egyenes hajammal, kék szemeimmel, és alacsony termetemmel. Azt hiszem, az ellentétek vonzzák egymást.
- Megyünk együtt haza? – Barátnőm hatalmas mosollyal tette fel a kérdést. A fiúk nyál csorgatva bámulták őt.
- Persze, de be kell ugranom a plázában lévő tisztítóba apa öltönyéért. – felelem neki és elindultunk a kijárat felé.
- Képzeld el, ma Oshita tanár úr irodalom órán leejtette a könyvét, és amikor lehajolt érte, leesett a fejéről a parókája. Mindenki kinevette szegényt.
- Képzelem milyen vicces lehetett.
- Igen, az volt.
- Ha gondolod, menj nyugodtan haza, nem muszáj velem jönnöd a plázába. – Hiába mondtam ezt neki, titkon remélem, hogy velem jön. Felpillantok rá, ő pedig mosolyog. Ő mindig így vigyorog, ezért kedvelt a fiúk között. Mindenki szereti az aranyos, boldog nőket.
-  Értem, ha nem baj kihagynám. Ma este randim van a barátommal, és szeretnék korán hazaérni, hogy időben el tudjak készülni. Tökéletesnek kell lennem! – mondta és közben bűnbánó szemekkel nézett rám. Nem tudok rá haragudni.  A 19 évem alatt kiismertem már jól;  sőt, ha pontos akarok lenni, akkor gyerekkorunk óta nagyon jól ismerjük egymást. Szomszédok vagyunk, így nem volt nehéz összebarátkoznunk. Amikor még élt az anyám, sokat mentünk együtt a játszótérre Hanával és az anyukájával.

Már három éve, hogy édesanyám itt hagyott bennünket. A méhnyakrák nem kellemes dolog, és sajnos nem gyógyítható. Egyke gyerek vagyok és apa szeme fénye, ahogy ő is nekem. A kapcsolatunk jóval szorosabb, mint sokan azt gondolnák. Mi mindent meg tudunk egymással beszélni, ha szükségét érezzük. Ő egésznap dolgozik, mint befektető, így az otthoni teendőket én oldom meg. Főzök, mosok, takarítok és tanulok. Néha pedig eljárok szórakozni Hanával. Az életem mások számára unalmasnak tűnhet, de ez koránt sem így van, csak a külső szemlélő az, aki ezt látja.

Útközben Hana elköszönt és elindult a másik irányba. Én pedig mentem tovább egyenesen  a pláza felé. Az emberek sokasága tárult a szemem elé, amikor odaértem a bejárathoz. Utálom ezt a tömeget. Az emberek annyira nem tudnak toleránsak lenni. Akárhányszor akarok végigmenni egy lendülettel a plázán egy sávban, nem tudok. Az emberek többsége megáll a gyalogos forgalom kellős közepén, és bámulja a kirakatot. Nem zavarja őket, hogy eltorlaszolja a többiek elől az utat és kerülgethetjük, mint a rossz kátyúkat az úton. Ez még annyira nem idegesít fel, de az már igen, hogy mindig akad egy valaki, aki forgalommal szemben jön, és mindenkinek ki kell kerülnie. Ez a legbosszantóbb faj. Nem törődöm ember. Úgy tűnik, annyira én sem vagyok toleráns, de annyi baj legyen. Én legalább megteszek mindent azért, hogy ne kelljen kellemetlen helyzetbe keverednem.

Az öltönytisztítóhoz érve látom, hogy előttem egy idős hölgy van. Várok türelmesen, közben szemügyre veszem a hölgyet. Fekete színű kalapot visel, amely át van kötve egy ezüstszínű masnival. A blúza ezüst, rajta pedig fekete kosztüm kabát, és az ugyanilyen szoknya. Ősz haja kilóg a kalap alól. Intelligens, jómódú nőnek tűnik a viselkedése  és beszéde alapján. Azt hiszem őrá szokták mondani, hogy: A Hölgy.  Át is vesz két öltönyt, fizet és távozik. Ezután én kerülök sorra, elmondom a nevet, és oda adom a papírt, majd meg is kapom az öltönyt. Elindulok kifele, amint kiérek, látom az előbbi hölgyet, ahogy az egyik padon ül és markolja a szívét. Tekintete ijedt, levegőért kapkod. Megrémülök. Körülötte az emberek fel sem figyelnek rá, csak én. Elindulok felé, és látom, ahogy a tekintete fennakad, majd az egész teste előrebukik, le a padról. Még épp idejében sikerül odaérnem, hogy tompítsam az esését a testemmel. A térdeim sikítanak a fájdalomtól, a kezeim megfeszülnek. Ekkor már kisebb tömeg gyűlik össze körülöttem, és csak néznek. A szemeim előtt leperegtek édesanyám ájulásai. De ez más, mint akkor. Ennek jelei voltak. Azonnal nyúlok a telefonomért és már tárcsázom is a mentőket. Egy férfi a tömegből segít ellátni a hölgyet. A mentősök perceken belül már ott vannak és teszik a dolgukat. Rákerül a hölgyre a lélegeztető maszk, és rohannak vele a mentőautóhoz. A központi kórházba viszik. A tömeg eloszlott. Én pedig ott állok és nézem az öltönyöket a padon. Még mindig az események sokkhatása alatt vagyok. Elindulok a pad felé, hogy felvegyem a padon hagyott ruhadarabokat, majd sietős léptekkel taxi után nézek. Úti célom a központi kórház. Tudnom kell, mi van a Hölggyel. A taxi süvít a nagy forgalomban, és percek alatt odaérek. Ideges vagyok, és aggódok. Remélem jól van, és minden rendbe fog jönni. Elveszteni valakit fájdalmas dolog, én már csak tudom. A pultnál a nővér azt mondja, hogy szívinfarktusa volt, és épp a műtőben van. Várok. Alig húsz perc elteltével odajön hozzám a Nővérke, és elmondja, hogy minden rendben van, és az idős hölgy fel fog épülni. Az öltönyöket odaadom neki, és megkérem, hogy a hozzátartozójának adja oda, majd elindulok haza fele.

A város csendesen morajlik mellettem; monoton zakatolás a fülemben. Gondolatom a nap legmeghatározóbb eseményén forog. Miért pont velem történt ez meg? A véletlen műve lehet. Sose gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fogok tudni reagálni, ha egy ember rosszul lesz. De megtettem. A mellkasomból egy halk sóhaj tör fel, és az idegesség elmúlik. Megkönnyebbültem, azt hiszem.

Tekintetemmel a Hiper Marketet keresem. Be kell vásárolnom vacsorára. Ma Gyrost fogunk enni Apával. Nagyon szereti.  A boltban összeszedem, ami kell és megyek fizetni. A pénztáros hölgy kétszáz wattos vigyorral fogad. Micsoda lelkesedés. Ez rám is átragad, így viszonzom egy mosollyal. Az új szerzeményeimmel a szatyorban folytatom tovább utamat. Bő fél óra alatt el is érem a célom. Igen, foghattam volna taxit is, de szeretek sétálni, és most ráérek. Apa úgy is csak kilencre ér haza, addig van bő 4 órám. A panellakás, ahol élünk hatalmas és pazar. Saját beléptető kártyánk van, nem pedig lakás kulcsunk. Nagyon biztonságos hely. A portás és a biztonsági őr nagy mosollyal az arcukon üdvözölnek, én pedig integetek nekik. Kiskorom óta ismernek, hiszen azóta élek itt. A lifthez érve megnyomom a hívó gombot, majd pár perc múlva már robogok is fel a hatodikra. A lakásba érve megcsap a friss virágok illata, amit tegnap vettem a virágárusnál. Boldogan csapom le a táskám a szobámban. Az élelmiszerek kipakolása után átöltözök, és nekikezdek az új könyvemnek. Romantikus dráma, egy kis felnőtt tartalommal. Imádom az ilyen könyveket. Sőt! Mindenféle olvasni valót, ami érdekes és jó a sztorija.

Észre se veszem az idő múlását, annyira elmerülök az olvasásban. A telefonom emlékeztetője riaszt fel.  Neki kell látnom a vacsorának, Apa hamarosan hazaér.

Lektoromnak ezer hála és köszönet! <3 Imádlak Kitti <3